A metróban igyekeztem elfordítani az arcomat, nehogy megúnjam a tekintetét mire meglátom. Sajnos a sok plakát -jó nagy méretben- elcsépeli azt, amiért odamegyünk.
Láttam tegnap a Szépművészeti Múzeumban a világhíres Leonardo képet. Elég fehéhnek tűnt az arca. Sajnos hozzászoktam a vörösbe hajló reprodukciókhoz. A reflektorok fénye sem előnyös ennek a képnek. Bizonyára enyhébben esett rá a fény, miközben készült. Persze így is nagyon szép a kép, csak olyan jó volna egyedül lenni vele. Hogy úgy kb. nyolc méteren belül ne legyen senki, csak én.
A hermelin remekbe sikerült. Nélküle bizony… aligha lenne emblematikus kép.
Leonardo: Hölgy hermelinnel (részlet)
Úgyhogy magamnak azt javaslom, hogy ezeket a kiállításokat még az első napokban alaposan nézzem meg.
A nagy híres képekkel mindig hadilábon álltam. –No, itt van. Most nézd meg, barátom! . És akkor ott (Londonban, Párizsban, stb.) próbálom jól megnézni.
Mi magyarok általában nem nézhetjük annyit a nagy, híres képeket mint szerencsésebb népek festői. Nincs pénz, haza kell menni. Aztán úgy alakult mégis, hogy rengeteg jó magyar festő van. Az éhség messzebbre visz, mint a jóllakottság.